„Még inkább össze kell szednem magam, el kell érnem teherbíró képességem határát, csakhogy újra a csúcsra jussak. Tudom, sikerülni fog.”

Ronaldo alig három hete, az Atlético elleni városi derbi után válaszolta a fentieket arra a felvetésre, mit szólt López Caro edző döntéséhez, aki még csak a Real Madrid kispadjára sem jelölte. Túlzás lenne azt állítani, hogy akkoriban élete formájában futballozott, a naptári évben összesen egy gólt jegyzett a Primera Divisiónban, rengeteg helyzetet elpuskázott, ráadásul önbizalomhiánnyal is küszködött.

Aztán lassan minden megváltozott. Jöttek a lelkesítő transzparensek Brazíliából – a Flamengo drukkerei például „Ronaldo, egy nemzet áll mögötted!” feliratú drapériával üzentek –, kiállt mellette Ronaldinho – „Biztos, hogy alaposan felkészül, és élete világbajnokságát játssza Németországban” –, majd Carlos Alberto Parreira szövetségi kapitány garantálta, történjék bármi, neki, a harmadik vb-aranyára hajtó támadónak mindenképpen helyet szorít a selecao kezdőcsapatában.

Il Fenomeno (A Csoda) pedig lassan erőre kapott, a Valencia és a Betis ellen még csak helyzetig jutott, szerdán Zaragozában, vasárnap pedig otthon, a Deportivo ellen gólt is szerzett. Egymást követő két bajnokin tavaly október 15. óta nem volt eredményes, mi több, november és március közepe között összesen három gólra volt képes. Most öt nap alatt kettőt ért el.

Az meg már a társak kritikája, hogy Ronaldo ilyen hullámzó produkcióval, illetve 12 találattal is a legjobb madridi góllövő.