Az argentinok rúgják, ahol csak érik

– Huszonkilenc esztendős, és gyakorlatilag nincs már olyan híres, világszerte ismert védő, aki ne próbálta volna legalább egyszer "levadászni" önt. Árulja el, ki vagy kik a legdurvább védők, akikkel valaha is találkozott pályafutása során?
– Ezen a válaszon nem kell sokat gondokodnom, egyértelműen a dél-amerikai hátvédek a legbotrányosabbak, biztos nem meglepő, ha azt mondom, közülük is az argentinok az elsők, de nem sokkal maradnak el tőlük az uruguayiak… Igyekszem visszafogottan beszélni erről a témáról, ám újra és újra eszembe jutnak azok a pillanatok, amikor csak kapkodtam a lábam, például az argentinok elleni találkozókon. Ők mindig azt lesik, hol és mivel okozhatják a legtöbb kárt, hátulról rúgnak meg, miközben szidják az édesanyámat. Sportszerű, nem? Úgy is fogalmazhatnék, az argentinok az uruguayiakkal együtt igazi szakértői a heccelésnek és a brutalitásnak.

– Miért nem teszi szóvá mindezt, mondjuk, az önt végtelenségig tisztelő FIFA-vezérkarnál?
– Ugyan már! Sportoló vagyok, el kell viselnem a durvaságokat, meg aztán minek mennék panaszra bármiért is, amikor úgysem fogadják el a játékosok véleményét semmilyen fontos kérdésben. A labdarúgóknak, sajnos, nincs egységes szervezetük, így nem figyelnek oda rájuk. Például amikor öszszeállítják a következő évad menetrendjét, a játékosok fizikai igénybevétele érdekli legkevésbé a döntéshozókat, senkit sem izgat, hogy a futballisták kibírják-e a többfrontos küzdelmet. Nem csoda, hogy rengeteg a súlyos sérülés.

Tudta, hogy a magyarok legyőzhetetlenek voltak

– Ugyanakkor a futballisták luxuséletet élnek, tengerparti villákból nézhetik a naplementét, a garázsban ott áll minimum négy szuperjárgány, Ferrari, Mercedes, Porsche, Audi…
– Ez valóban így van, de ezért a luxuséletért megdolgozunk, hiszen hatalmas tömegeknek szerzünk boldogságot és szórakozást, a labdarúgás olyan szórakoztató üzletág, amelyben eurómilliók forognak, és ennek a gépezetnek mi, játékosok vagyunk a legfontosabb működtetői. Még szép, hogy mindezért különleges elbánásban részesülünk, hogy jól megfizetnek minket!

– Igaza van, mert a futballjuk rengeteg embernek szerez örömöt, el sem tudja képzelni, hogy Magyarországon hány ezer kissrác mászkál Ronaldo-mezben, ami egyrészt jó, mert látják önt rendszeresen játszani, másrészt pedig elkeserítő, mert gyakorlatilag eltűntek a hazai példaképek. Különben tisztában van azzal, hogy Brazília a fennállása során tavaly győzte le először a magyar válogatottat?
– Igen, és bevallom, meglepett. Amikor szóba került, hogy a Selecao tavaly Budapesten lép pályára, – ahogy én hallottam a társaimtól, hiszen én nem utaztam el a válogatottal – kevéssel a meccs előtt tájékoztatták a játékosokat erről, akik nem hittek a fülüknek. Akkor győztek a fiúk, megszakítva ezzel ezt a rossz sorozatot. A nyáron aztán nekem is megadatott, hogy a Real Madriddal Budapesten vendégszerepelhessek, s a meccs előtt utánanéztem, így tudom, Magyarország kétszer is játszott világbajnoki döntőt, és számtalan legendás labdarúgója szerepelt Spanyolországban.

– Megtisztelő, hogy érdeklődött a magyar futball múltja iránt. És ha már a múltról beszélünk: fel tudná sorolni, mondjuk, az ezerkilencszázötvennyolcas vagy az ezerkilencszázhatvankettes világbajnoki címet megszerző brazil válogatott tagjait?
– Na, ne vicceljenek! Nálunk szent dolog a futball, s még az is kívülről fújja a legendás játékosok nevét, aki bottal üti a labdát. Nálunk mindenki arra törekszik, hogy megismerje azoknak a játékosoknak a történetét, akik naggyá tették országunkat. Higgyék el, nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a brazil emberek nagy része futballról, klaszszisokról szóló anekdotákon nőtt fel. Gyanítom, hogy pár év múlva rólunk is ilyen történetek keringenek majd.

– Sejtjük, mit fog válaszolni, de azért megkérdezzük: melyik brazil válogatott a jobb, az ezerkilencszázhetvenes, a mexikói világbajnokságon az olaszok elleni négy egyes sikerrel aranyérmet nyerő csapat, avagy a kétezer-kettes, japán–dél-koreai rendezésű világbajnokságon veretlenül első lett együttes?
– Képtelenség összehasonlítani a különböző korok csapatait. Más volt a játék a hetvenes években, mint most. Hihetetlenül felgyorsult a futball, sokkal inkább az erőnlét, az atlétikus képzettség dominál. Kevesebb az idő cselezni, trükközni, mint amennyi annak idején Mexikóban volt, így hát maradjunk annyiban, hogy a brazil válogatott szerepeljen bárhogy, mindig a világ legjobbjai közé tartozott. A mi csapatunk is, amely ugyebár legutóbb felülhetett a futballvilág trónjára.

– Pelé volt a kedvence?
– Persze. Pelé mindent tudott a játékról, utánozhatatlan egyéniség volt, de bevallom, gyermekkorom hőse Zico volt. Úgy néztem fel rá, mint egy istenre.

– Más téma: amikor súlyosan megsérült, kevesen hittek benne, hogy felgyógyul.
– Nem csoda, még néhány orvos is azt mondta nekem, felejtsem el a labdarúgást. De én hittem benne, hogy újra pályára léphetek. Nem csüggedtem egy pillanatra sem, és tessék, ma a világ legjobb egyesületében játszhatom, ráadásul a felépülésem évében már világbajnoki címet is nyertem.

– Van olyan klub, amelyért otthagyná a Real Madridot?
– Szerepeltem több csapatban is, és sohasem tagadtam, hogy az Interben rengeteget tanultam, s megszerettem a milánói klubot. Madridban viszont nagyon boldog vagyok, és már eldöntöttem, a Realban fejezem be a pályafutásomat.

Bók David Beckhamnek: elbűvölő személyiség

– A magánéletről sohasem nyilatkozik. Ennyire zárkózott?
– Az emberek azt mondanak rólam, amit akarnak, de nem szeretem, ha tiszteletlenek velem szemben, és megpróbálnak betolakodni a magánéletembe.

– Nem érzi úgy, hogy a Real Madrid olykor utazó cirkuszra hasonlít, és ennek a társulatnak David Beckham a legfontosabb szereplője? Nem bosszantja önöket, hogy mindig vele foglalkoznak?
– Badarság. A csapatban nem osztjuk ezt a véleményt, ezt csak a kívülállók gondolják rólunk. A Real remek közösség, úgy is mondhatnám, jó kedélyű társaságot alkotunk, amelyben kiváló játékosok szerepelnek. David Beckham elbűvölő személyiség, örülök, hogy egy csapatban játszhatom vele.

– Most ott vannak a spanyol bajnokság élmezőnyében, de az elmúlt hetekben érték kellemetlen meglepetések is a Realt.
– Van olyan mérkőzés, amely nem úgy sül el, ahogyan azt mi szeretnénk, de most, meggyőződésem, jó úton haladunk, Wanderley Luxemburgo irányításával újra elkezdtünk nyerni, s biztos vagyok benne, hogy az idén egy vagy több nagy trófeát is elhódítunk.

– Ön hogy állítaná össze a Real csatársorát? Van választási lehetőség bőven…
– Ez az edző dolga, de nézze meg, Robinho, Raúl, Julio Baptista és én együtt is megférünk.

– Ismét világbajnok lesz Brazília?
– Nem lesz könnyű. Minden világbajnokságon akad egy-két meglepetéscsapat, ráadásul ott vannak a nagy riválisok, Németország, Olaszország és Argentína. Velük küzdünk meg az aranyért.

– Mi maradt meg önben Magyarországról?
– Hát… Tudja, szép helynek tűnt, de sokat nem láttam belőle. Ilyen a labdarúgók élete. A stadionban viszont nagyszerű volt a hangulat, végig kedvesek voltak az emberek. És most már azt sem vághatták a fejemhez: minket, magyarokat, sohasem győztek le…